“Someone let the cold inside”

Sokat gondolkodtam, írjak-e erről vagy megtartsam magamnak? Végül mégis az írás mellett döntöttem több okból is. Ha a statisztikákat nézem, a párkapcsolatok/házasságok  fele előbb-utóbb felbomlik. A téma tehát sokakat érinthet. Személyes élményeimen keresztül szeretném elmesélni az elmúlt két évem tapasztalatait, tanulságait, azt hogy hogyan dolgoztam fel 13 évnyi múltat.

door-1895816_1280

A címet egy a The Dark Element zenekar “Dead to me” című száma adta, ebből a fenti sor nagyon megfogott. Ez a dal egyszer csak megszólalt pár napja a YouTube-on a háttérben, mint nekem ajánlott zene, aztán ahogy hallgattam a szöveget, rájöttem, rólam szól. Aztán eszembe jutott a mai dátum. Április 16. Két évvel ezelőtt egy szombati napon ezen a napon költöztem el és fejeztem be egy 13 éven át tartó párkapcsolatot.

Személyes jellegű a bejegyzés, ennek megfelelően olvassátok.

Miért döntöttem úgy, hogy írok?

Nekem egyfajta terápiás jellege volt, számotokra pedig talán hasznos kapaszkodó lehet, ha ilyen vagy ehhez hasonló élethelyzetben találjátok magatokat. Az adatok szerint pedig sajnos sokan fogjátok, bár nem kívánom senkinek. Azt szeretném megmutatni, hogy egy fájdalmas szakításból is lehet épülni, fel lehet állni és sokkal messzebbre jutni,mint azt először hiszi az ember.

Honnan indultam?

Próbálom egész röviden és a legkevésbé terhelően leírni, hol voltam két évvel ezelőtt.

Több mint 13 év után szakítottam életem első és egyetlen szerelmével. Ebből a 13 évből 12 évet a menyasszonya voltam, de sosem házasodtunk össze és gyermekünk sem született. A kapcsolatunk szép lassan futott zátonyra, melynek az lett a vége, hogy megcsalt. Nem is megcsalt, inkább elárult. Ebben az anyja is aktívan segédkezett azzal, hogy falazott neki. Egy véletlen folytán a ki nem lépett email fiókból tudtam meg mi is történt. Ekkor döntöttem úgy, hogy befejezem. Hosszas vívódás után én mondtam ki, hogy akkor jobb lenne külön. Majd két hét alatt lassan összepakoltam az egész addigi életem és azon a bizonyos április 16-án apu hazaköltöztetett.

A holmijaim nagy része befért a kocsiba, csak pár könyv, téli ruhák maradtak ott. Visszaérkeztem oda, ahonnan 13 évvel korábban elindultam.

Az első időszak nagyon sötét és fájdalmas volt, elég kilátástalannak éreztem az egész életem. Mindent újra kellett kezdenem. Szinte a nulláról. A munkát leszámítva életem minden területe romokban hevert. Aztán még a munkám terén is értek veszteségek.

Pár centis rövid hajam volt és életem legmagasabb testsúlya ólomként borított.

Kezdetben csak gyászoltam és emellett igyekeztem kialakítani egy új életet. Minden új volt. Mindenre új rutinokat kellett kialakítanom: munkába járás, napirend, bevásárlás, programok szervezése stb.

A napjaim hetekig abból álltak, hogy pakoltam a holmijaimat és bőgtem. Mert minden tárgyról eszembe jutott egy-egy emlék. Nagyon nehéz volt.

Három kapaszkodóm volt ebben az időben:

1.a családom, 2. a barátaim, 3. a munkám.

Ez a három együtt segített átvészelni a legnehezebb időszakot. A családom tapintatos és megértő volt, nem vádoltak, hogy az én hibám lenne, nem kérdezgettek, hagyták, hogy megoldjam a magam módján.

A barátaimnak rengeteget köszönhetek. Többüknek különösen sokat, hogy egy percre sem hagytak egyedül, hogy mindig készek voltak meghallgatni, programokat szerveztek nekem, hívtak, lökdöstek előrébb. Egyiküktől kaptam kölcsön Farkas Lívia: Ennél zöldebb nem lesz c. könyvét, amelyet már sokat emlegettem, és amelynek segítségével máshogyan kezdtem állni a dolgaimhoz.

A munkám volt talán egyetlen igazán stabil pont bár  ott is búcsúznom és elengednem kellett, életem első osztályának ballagására készültem velük. Nekem ez is veszteség volt, de nem akartam, hogy az én szomorúságom kihasson rájuk. Sok időt töltöttem velük, addig is lefoglalta a gondolataimat. A diákjaimmal, kamaszok lévén megosztottam az ő szintjükön, hogy mi is történik velem, és máig büszke vagyok arra toleranciára, amit mutattak felém.

Az első 10 nap után kibújtam a sötét veremből és igyekeztem minél többet emberek közé menni, hogy ne csak a gyászról szóljon az egész életem. A hétvégékre programokat szerveztem és elkezdtem egy csomó olyan dolgot csinálni, amit korábban sosem vagy nagyon ritkán. Az ilyen komfortzónán kívüli élmények sokat lendítettek előre. Például: én aki mindig mindent halálosan komolyan vettem a ballagás előtti estén elmentem lézerharcolni a kollégáimmal, rengeteget nevettünk, nagyon jó élmény volt, még úgy is, hogy az izomláztól sántítva, pár óra alvás után mentem másnap a ballagásra.

Az első nyár egyedül nagyon hosszúnak tűnt. Ezt az időszakot arra használtam, hogy meggyászoljam a múltam. Apránként elkezdtem a sok hazahozott holmit szelektálni. Ez nagyon nehéz volt, mert nemcsak tárgyak, papírok, ruhák pakolása kidobása, átnézése volt ez, hanem életem egy-egy darabjáé is. Így csak lassan haladtam. Viszont kezdettől úgy álltam a dolgokhoz, hogy ebből épülni és tanulni fogok. Hogy elvarrok minden felesleges szálat.

Azt már tudom, hogy minél nagyobb körülöttünk a tárgyak halmaza, annál nagyobb a káosz is belül. A halmok, dobozok, zsákok csak lassan, a második év végére tűntek el teljesen. Már csak néhány papír maradt hátra. Ahogy tűntek el a halmok, úgy lett a hangulatom is jobb.

Az első év után azt hittem, oké, rendben vagyok, most már minden rendben lesz, jöhet egy új kapcsolat. Amúgy is a sok okos azt mondja, azért egy évnek elégnek kell lenni a meggyászoláshoz, feldolgozáshoz. Hülyeség! Nincs ilyen kőbe vésett idő.

A legnehezebbek az ünnepek és évfordulók voltak. Ezeken nehezebben, de átvergődtem magam.

A második év volt az igazi felépülésé. Az új, jobb énem megteremtéséé.

Nézzük, mit is csináltam, hogy jobb legyen

1.Megtanultam nem vesztesként  és nem áldozatként tekinteni magamra. Ezt ha jól emlékszem, Sákovics Diána-Hol rontom el? c könyvében olvastam.

2. Sosem tekintettem a kapcsolatunk felbomlását csak a másik fél hibájának. Nem álltam bele a “szegény megcsalt én, csúnya gonosz mindenről ő tehet” állapotba. Tökélesen tisztában voltam vele és meg is fogalmaztam magamnak, hogy én mit és hol rontottam el. Ezek egy része az én hibám volt, de voltak dolgok, amelyek egyikünk hibái sem, van, hogy az életünk egészen egyszerűen más irányba indul el és ha ezzel nem tud mit kezdeni a másik fél, az feloldhatatlan konfliktussal járt.

3. Végig naplót vagy ahhoz hasonlót vezettem. Számozva felírtam a tanulságokat. Az “aha” élményeket. A számomra fontos gondolatokat lejegyeztem, kiegészítettem a sajátjaimmal, reflektáltam rájuk. Az írás sokszor segített, ha már nagyon összekuszálódtak a dolgok a fejemben. Jó volt ilyen módon letisztázni időnként mindent.

4. Az elmúlt két évet arra használtam, hogy szép fokozatosan szembe nézzek a félelmeimmel, megoldjak régóta halogatott kérdéseket, kipróbáljak új dolgokat, leépítsem minden olyan tulajdonságomat és hozzáállásomat, amelyek korlátoztak abban, hogy teljesebb életet éljek.

5. A hozzáállás kérdése: rengeteg mindenben elég volt “csak” a hozzá állásomat megváltoztatni vagy elkezdeni másképp gondolni a dologra.

6. Közel mertem menni a félelmeimhez. Az összeshez. Bár ez rettentő nehéz feladat, így már nincs olyan része mára az életemnek, melyről úgy gondolnám, hogy rossz, hibás, nem jól működik, hogy azt szégyellnem kéne. A félelmekkel való szembenézés a legnehezebb, de a leghasznosabb is az egész folyamatban. Javaslom egyszerre csak egy-egy területtel dolgozzatok emiatt.

7. Mertem új utakra lépni, új dolgokat kipróbálni, próbára tenni magam. Az új utak mindig új tapasztalatokat is hoznak, így rengeteg plusz dologgal gazdagodtam. Elég csak a hastáncot említenem.

8. Régi dolgok újra felfedezése: sok ilyet is tettem, amelyekről néha úgy véltem, sosem fogok már komolyabban foglalkozni. Ilyen volt az úszás, most elő vettem a biciklit sok-sok év után.

9. Kreatív tevékenységek: ebben egyértelműen a blog és a fotózás volt a legfontosabb, rengeteget nyertem a blog által és általatok olvasókon keresztül. Eddig sosem írtam ezt így le, de nem egy-két alkalommal a legrosszabb napjaimon pont a blog húzott ki a mélypontról. Jött egy kedves vagy érdekes komment, egy napi nézettségi rekord vagy hasonló. Köszönöm nektek!

10. Adtam elég időt mindenre magamnak. Ez nem lóverseny. Nem ugrottam bele vigasztalást ígérő alkalmi kapcsolatokba, nem próbáltam ezzel lefedni a hiányokat. Szerintem sokan itt rontják el. Hogy nem mennek végig a folyamaton, hanem, amikor már kicsit jobb, fejest ugranak egy új kapcsolatba és attól remélik, hogy majd megoldja a múltból hozott bajokat. Nem, azt csak te tudod magadban megoldani. Az új eufóriája egy időre megvigasztal, de utána előbb-utóbb úgyis előkerül a meg nem oldott problémád.

11. Amikor már úgy érzed, feldolgoztál mindent, rájössz, hogy mégsem: Igen, lesz egy ilyen pont is. Persze, mert már annyiszor mondtad magadnak, hogy elhitted. Aztán amikor ott kopogtat egy új ismeretség lehetősége, megrettensz. Félelem fog el és bepánikolsz. Ez nálam egy év után jött elő. Amikor is a buszon szemezni kezdtem azzal a bizonyos fickóval, akiről a Mitől volt jó posztokban írtam és  remélem sokat nevettetek rajta. Amikor azt mondod, készen állsz valami újra és a tényleges készen állás állapota nem ugyan az. Ez utóbbi csak most jött el. Az ilyen apró jelekre is érdemes figyelni. Meg úgy általában a saját reakcióidra az adott helyzetekben.

12. Ne bámészkodj a múltban. Igen, kell vissza felé nézni, amikor feldolgozod a múltat, de nem szabad bámészkodni. Ez főleg akkor nehéz, amikor beáll a légüres tér. A légüres tér az az időszak, amikor a hivatalos gyászidőszak lejárt, a barátaid is lassan elengedték a kezed, de te még az új utak elején jársz, melyek eredménye akkor még nagyon halványan látszódik csak. Így egy elég ijesztő helyzetbe kerülsz. Már nincs a régi, de még nem elég stabil az új, még nem adott elég pozitív élményt, így hajlamos lehet az ember az idő által megszépített múltba feledkezve vissza-vissza bámészkodni. Erre sokszor kellett figyelmeztetnem magam.

13. Ne félj egyedül lenni! Sokáig azt hittem, nekem nem fog menni, hogy sok tevékenységet egyedül végezzek, hogy elmenjek helyekre magamban. Az embernek tényleg meg kell tanulnia jól érezni magát saját magával, anélkül hogy cikinek vagy szégyellni valónak érezné a helyzetet. Ha ez megy már, jó úton jársz!

13. Tekints lehetőségként a helyzetedre: ott álltam egy halom megoldatlan problémával. Megtehettem volna, hogy durcásan, sértetten sajnáltatom magam, majd keresek gyorsan valaki mást, akivel meggyógyítom magam, legalábbis látszólag. A szakítás jó lehetőség arra, hogy felülvizsgáld az életed addigi eseményeit, felülvizsgáld a dolgokhoz való viszonyodat és feltérképezd a kiaknázatlan lehetőségeidet. Ez utóbbiakra fogod tudni építeni a jövőd.  Fontos, hogy nem egy új kapcsolattól kell várni a mindent megváltó megoldást. Önmagában az kevés.

Mindez nem megy őszinteség nélkül. Muszáj kegyetlenül őszintének lenned magadhoz, de úgy hogy nem bántod magad. Az egész folyamatban nagyon figyeltem arra, hogy minden tanulságot úgy vonjak le és értelmezzek, hogy azzal nem bántom magam feleslegesen. Mert azzal, hogy bántom magam, nem jutok előrébb. Így megtanultam őszintén szembe nézni a rossz vagy hátráltató tulajdonságaimmal és pozitív módon leépíteni azokat. Példa:

Nagyon kövér voltam két évvel ezelőtt (18 kilóval vagyok most könnyebb és még kb. 8 hátra van). Mondhattam volna magamnak azt hogy “te undorító kövér disznó, biztos ezért sem kellettél neki és különben is hogy nézel már ki”. Helyette: igen, nagyon meghíztam bánatomban, mert nem tudtam helyesen kezelni a stresszt és nem mertem konfrontálódni akkor, amikor kellett volna. De mostantól apránként leépítem ezt és szép lassan le fogok fogyni, hogy visszanyerjem az alakom. Csinálhattam volna valami überlátványos szuper kemény diétát, hogy az emberek a csodájára járjanak, de azzal még nem oldottam volna meg azokat a lelki okokat, amelyek a túlsúly összeszedésével jártak.

Az egészben a legnehezebb rész a megtépázott nőiességem újra össze rakása volt. Az egész megcsalás, a  nem vagy jó úgy ahogy vagy, a nem kellesz már neki érzése, a pluszkilóktól eltorzult testem a nullára rombolta a nőiességemről alkotott képemet. Nem éreztem magam nőnek. Egy romhalmaz voltam a szememben. Innen indultam el és tartok ott ma, hogy van fogszabályzóm, újra hosszú a hajam, hogy hastáncolok és sokkal pozitívabban állok az egész élethez, mint valaha bármikor. Jól érzem magam a bőrömben.

Bármennyire is elkeseredett helyzetben van az ember, mindig van kiút és mindenhonnan fel lehet állni. Ma sokkal erősebbnek érezem magam és sokkal kevésbé ijeszt meg, ha jön egy új vagy váratlan helyzet. Sokkal bátrabb és kitartóbb vagyok, mert ez a két év megtanított rá. Ha így nézem ez is egy tanulási folyamat volt. Magamról és az életről.

Jelen pillanatban ha már visszanézek a múltra, akkor semmilyen felkavaró érzés nem jön elő, hozzá tudok úgy nyúlni az emlékeimhez, hogy azok már nem fájnak, elraktároztam egy képzeletbeli polcra őket, néha-néha felnézek arra polcra, mert ezek is az életem részei, de már nem fog el fájdalom, kétségbe esés.

Tudom, hogy vár még rám jó, talán eljön az a nap is nemsokára, amikor nem leszek egyedül az utamon, de addig is megyek rajta és köszönöm jól vagyok.  Nem bántam meg semmit az elmúlt két évből, minden nehézség ellenére sem.

Nektek is köszönöm, ha végig olvastátok ezt a bejegyzést, remélem tudtok ti is meríteni, ha úgy hozza az élet, hogy erre kényszerültök.

Minden út egyéni, nincs általános recept arra, hogy hogyan lehet megoldani. Mert ez a saját életünk, amit csak mi ismerünk igazán. Éppen ezért kerülni érdemes a sok okos, “női magazinos” 7 pontból megmondjuk, hogyan lesz jó újra az életed, csak tedd ezt és ezt. Ami másnak működött, nálad nem biztos, hogy fog. Minden tippet, tanácsot, ötletet a saját életedhez kell szabnod, ha nem illik oda, akkor pedig keresni egy megfelelőbbet. Éppen ezért nem mondom, hogy tedd pontosan azt, amit én tettem. Más a világ végére megy megtalálni önmagát, teljesen felszámolja addig életét, elköltözik más városba és van aki megismétli a korábbi hibáit, mert nem csinál semmit a múlt tanulságaival. Ezt az egyet tanácsolom csak. Hogy ne hagyd feldolgozatlanul a múltat! Hogy legyél úrrá rajta a magad módján, ha pedig kevésnek érzed magad, kérj szakszerű segítséget!

Nem írok kérdést a végére, rátok bízom, hogy mit szóltok. Ha nem szóltok az sem baj.

By: Szilvia

Tetszett a poszt? Kövesd a blog Facebook-oldalát, vagy a jobb alsó sarokban a “Követés” gombbal a WordPressen. A Bloglovin’-on, a Blog Gyűjtőn  és az Instagramon is megtaláltok és követhettek!

 

“Someone let the cold inside”” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s